Shoemaker - Levy 9 üstökös becsapódása Jupiterbe

A Naprendszer teljes tömegének 98%-a összpontosul a napban, így – a Newton-törvényekből következően – a Nap gravitációs vonzása az, ami elsődlegesen és legmeghatározóbb mértékben alakítja a Naprendszer - beli égitestek pályáit. A nyolc nagybolygóra, a három ismert törpebolygóra és az ismert mintegy 150 000 kisbolygóra (bár utóbbiak valódi száma bizonyosan több), ezek gyűrűire és mellékbolygóira (holdjaira), milliárdnyi üstökösre és még ennél is nagyságrendekkel több meteoritokra és porszemcsékre csak a naprendszer tömegének maradék 2%-a jut és oszlik el bennük.

 A Naprendszer kialakulása kezdetén még ezeknek a Nap körül keringő égitesteknek egészen más pályájuk volt, mint manapság, legtöbbjüknek nagyon erősen elnyúlt alakú, és sok pálya keresztezte egymást. A bolygók kialakulása után is gyakoriak voltak az ütközések: a Hold például az elfogadott és a bizonyítékokkal leginkább alátámasztott elképzelés szerint úgy jött létre, hogy egy, a Földhöz körül keringő, Mars-méretű égitest nekiütközött a Földnek, és az akkor még jóval nagyobb Földből leszakadt darabok álltak össze a Holddá – természetesen nem kevés törmelék ki is repült és elszabadult. Egyes égitestek az ütközések következtében megsemmisült, vagy eltávozott a Naprendszerből. (Talán ilyen folyamatok a felelősek a nemrégiben talál kettős bolygóért, amely láthatóan egyetlen csillag körül sem kering, de meg kell említeni, hogy az is lehetséges, hogy ezek eleve így alakultak ki, csillagtól függetlenül. Ez a kérdés még nem tisztázott.)  A bolygók ellipszis (vagy ennek speciális eseteként kör) alakú pályán keringenének a Nap körül, az üstökösök meteorok pedig ellipszis, parabola vagy hiperbola alakún, ha csak a Nap gravitációs ereje határozná meg mozgásukat. (A parabola- és hiperbola-pályákon mozgó üstökösök és meteorok csak egyszer kerülik meg a Napot, utána végleg távoznak a Naprendszerből.) A bolygók és más égitestek közt ható gravitációs erők csak nagyon lassan képesek deformálni az ilyen pályaalakokat, de hosszú idő elteltével akár az ellipszis-pályából parabolát, hiperbolát csinálhatnak, és eközben a bolygó távozhat a Naprendszerből. A gravitációs vonzóerők összjátéka azonban úgy állította be néhány százmillió év alatt a megmaradt bolygók pályáját, hogy ezek már stabil rendszert alkotnak: a mai, 4,6 milliárd éves naprendszerben a Merkúr - Neptunusz bolygó pályája stabilis, ez a konfiguráció nem esik szét. (Érdemes megemlíteni, hogy a Merkúr pályája alakulhat úgy, hogy bekerülhet a Vénusz mozgásterébe. Az ütközés esélye nincs kizárva a távoli évmilliárdokban, de az erre vonatkozó vizsgálatok még nem értek véget, lehetséges, hogy mégsem ütköznek, mert eközben a Vénusz pályája is módosul.)

 Érthető tehát, hogy a Naprendszer kialakulását követő néhány százmillió évben az ütközések gyakoriak voltak az égitestek között, utána a Naprendszer elkezdett kitisztulni, és az ütközések gyakorisága nagyon erősen lecsökkent. Az ezt követő időszakban már csak a nagyobb kisbolygók, és a meteoritok, üstökösök bombázták az égitestek felszínét intenzíven. A holdi kráterek mindaddig megmaradnak, amíg egy újabb becsapódás el nem tünteti őket, mert a Holdon víz, légkör, meteorológiai jelenségek hiányában a felszíni alakzatok nem erodálódnak el (a Földdel ellentétben). A holdi kráterek tanulmányozása azt mutatta, hogy az intenzív bombázás időszaka mintegy három milliárd évvel ezelőtt erősen lecsökkent, szinte a mai értékre állt be – a Naprendszer kitisztult. (Érdekes, hogy az intenzív bombázás időszakának véget érte után kezdett el csak a földi élet kialakulni.)

 Ahogy tehát régóta, úgy manapság is rendkívül ritka, hogy nagyobb égitestek csapódjanak bele más égitestekbe. A kisebb, pár cm-es, dm-es darabok égitestekbe csapódása – mert pályájuk keresztezi egymásét és egyszer csak találkoznak és ütköznek egymással – mindenórás dolog: a Föld tömege pl. az ilyen állandó meteoritbombázás hatására naponta kb. 5000 tonnával nő. A meteorbecsapódások többnyire ártalmatlan jelenségek, az eddig feljegyzett legsúlyosabb sérülés egy ujjtörés volt, amit meteorit okozott.

 A nagyobb darabok becsapódása a Földbe már ritkább. Becslések szerint egy 200m-es, regionális méretű katasztrófát okozó égitest átlagosan 200 évente csapódhat bele a Földbe. (Az utolsó ilyen 1908-ban volt Szibériában). A Föld mintegy háromnegyede azonban tenger, más részei (pl. Antarktisz) lakatlan, tehát az ilyen becsapódásokat kisebb következményekkel megússzák a Föld és lakói.

 Kontinentális, netán globális méretű katasztrófákra sokkal ritkábban kell számítanunk, a kutatások szerint mindössze két-három a Földre veszélyes égitest akad környezetünkben, amelyeket folyamatosan nyomon követnek, de ezek a távoli jövőben sem csapódnak bele a Földbe. Nem tudjuk azonban még kijelenteni, hogy az összes égitestet ismerjük, amelyek nyomon követése fontos lenne.

 A nagybolygók esete más. A Szaturnusz, Uránusz és Neptunusz, de különösen – és legfőképp – a Jupiter tömege elég nagy ahhoz, hogy a Naprendszer külső térségeiből érkező üstökösöket és kisbolygókat egészen más pályára állítsa, ha ezeket a bolygókat megközelítik, mintha azon mozognának befelé a Naprendszerbe, ezek nem lennének ott. Általában ezen bolygók keringésidejéhez hasonló, vagy a bolygóval rezonanciában lévő pályára állnak a kívülről érkező, tréfásan „betolakodónak” nevezett égitestek. Ez a pálya rendszerint messze elkerüli a Földet, és a többi Föld-típusú bolygót. A Jupiter ezáltal tehát mintegy „megvédi” a földi életet, hiszen egy üstökös-becsapódás nagyon is katasztrofális következményekkel járna ránk nézve (de ez nem vonatkozik az összes üstökösre! - a Jupiter tehát „nem 100%-os hatásfokkal dolgozik”). Az új pályára állás során meglehetősen érdekes pályát is felvehetnek az ilyen eredetű üstökösök. A 18. században például megfigyelték, hogy az akkoriban felfedezett Lexell - üstökös pályája megváltozott, amikor a Jupiter közelében haladt el, majd az üstökös elhaladt a Jupiter holdjai között anélkül, hogy akár a Jupiterbe, akár a holdjaiba ütközött volna. Az üstökös csekély tömege miatt a Jupiter és holdjai pályája nem változott meg, de azért az üstökös tömege elég nagy, hogy a becsapódása egy másik égitestbe borzalmas következményekkel járjon.

 A 20. század végén azonban egy másik üstökös pályája a Jupiter közelében történt elhaladása során azonban úgy módosult, hogy az üstökös nem menekült meg: pályája a Jupiterben végződött. Ennek az izgalmas, egyedülálló eseménysorozatnak a krónikáját a megadott irodalmi forrásokra támaszkodva az alábbiakban követjük végig:

 1993. március 24-én Eugen és Carolyne Shoemaker, Philipe Bendjoya, valamint David Levy üstökösökre és Föld-súroló kisbolygókra vadásztak a Palomar - hegyen. Lassanként cirruszfelhők jelentek meg az égen, és vékony fátyol lepte el a csillagokat, amire nem volt értelme a 4 dolláros lemezeket pazarolni. A raktárban kidobásra várt egy ilyen csomag, ami valamilyen módon fényt kapott, de nem ment tönkre teljesen. David Levy azt javasolta, hogy használják fel ezeket a cirruszos ég fotózására. Az ötlet a többieknek is tetszett, így ráálltak a következő égterületre. Itt azonban pont a Jupiter vakított a látómezőben, így a csoport letett róla, hogy hasznukra válhatnának a felvételek. 03. 25-én Carolyne Shoemaker vizsgálta át a fotókat, és amikor a kérdéses lemezhez ért, rendkívül furcsa képződményt pillantott meg. Pontosan úgy festett, mint egy szétlapított üstökös.

 A fotókon egy közel 1’ hosszú, durván kelet-nyugat irányú sávot lehetett megfigyelni, melynek két végéből egy-egy csóvaszerű képződmény indult ki. Március 26-án J. Scottinak az Űrfürkész kamerával készített felvétele már sokkal több részletet mutatott. A központi sáv kb. 47”x11” kiterjedésű volt, iránya PA 80^o-270^o, amelyet tulajdonképpen egy rendkívül elnyúlt kómának tekinthetünk. Ebbe 5 csomó volt beágyazódva, ezek kisebb gömbszerű kómák voltak. Ezek közel 1’ hosszúak voltak, és PA 286^o felé mutattak. A központi sáv két végéből, azzal párhuzamosan két nyúlvány indult ki 4’ és 7’ hosszúságban.

A felfedezés híre futótűzként terjedt, és 03. 27-én Jane Luu és David Jewitt a Mauna Keán felállított 2,2 m.-es teleszkóppal fotózta le az objektumot. Ezen a felvételen már 17 különböző csomót lehetett megkülönböztetni, és további 4 is sejthető volt. Ekkor az objektum fényessége 13^m-14^m körül alakult.

Az üstökös mozgását visszafelé modellezve kiderült, hogy 1992. 07. 08-án mindössze 20-30000 kilométerre suhant el a Jupiter felhőrétege felett. Egyetlen égitest sem található ilyen közel a bolygóhoz, mivel ez a távolság belül van a Jupiternek a legtöbb objektumra vonatkozó Roche-határán. Az akkor még egy darabban lévő üstökös sem élhette túl ezt a közelséget.

A Jupiter árapályereje szétdarabolta a magot, amelynek darabjai elnyúlt pályákra álltak a bolygó körül, amelyek excentricitása 0,99, inklinációja 83^o körüli, jupitertávolpontjuk 0,33 CSE - re húzódik a bolygótól. A magok keringési ideje 2 év körüli volt, pontosabban az 1992. júliusa és 1994. júliusa közti időszak; több keringésre ugyanis nem nyílott lehetőségük. Ennek oka, hogy a pálya a Jupiter légkörében végződött. (1. kép)

A részletesebb számításokból kiderült, hogy az 1992. júliusi kis Jupiter távolságot megelőzően már 1989. júliusában is jelentősen megközelítette egymást a két égitest, mintegy 0,06 CSE - re. Nem elképzelhetetlen, hogy az óriásbolygó már ez előtt is jelentős befolyással rendelkezett az üstökös pályájára, és 1970 óta minden egyes közelség alkalmával jelentősen változtatott azon. A feldarabolódás mindenesetre az 1992-es közelség alkalmával történt.

Az Űrtávcső megfigyeléseivel az észlelt csomók száma 21-re emelkedett. Így szükségessé vált az egyes csomók, magok sorszámozása, melyet a központi sáv délnyugati végétől kezdtek. Később derült ki, hogy a túloldali magok fognak először belezuhanni a Jupiterbe, ezért az előbbivel ellentétes irányból kezdődő betűjelöléssel is ellátták őket. A megfigyelések szerint a legfényesebb mag a felfedezéskor kettős volt. A becsapódásig még több mag kettévált vagy eltűnt.

A magok sorsa nagymértékben függött a becsapódás sebessége mellett méretüktől, sűrűségüktől és szilárdságuktól. Ezeket az adatokat azonban nehéz volt meghatározni.

Amint az egyes darabok belépnek a légkörbe, felizzanak, és a környezetükben lévő gázt is felhevítik. Az így keletkező meteorjelenség valószínűleg még a legfelső felhőrétegek teteje felett kezdődik, azonban a testek néhány másodperc alatt a sűrű felhőrétegek alá jutnak. A magok 150 km átmérőjű, kékesfehér tűzgömbök formájában 20-30000 K-re forrósítják az anyagot. A tűzgömbök sugárzásának nagy része elnyelődik a légkörben. A nyomukban keletkező légritka csatornába robbanásszerűen visszaáramló gázok egy része a csatorna mentén kilökődik a légkörből. Amint az üstökösmag egyre mélyebb és sűrűbb rétegekbe jut, mind nagyobb nyomás nehezedik rá, és eközben olvadt anyagából útja mentén folyamatosan veszít. A becslések szerint a magok néhányszor 100 km-es mélységig jutnak le a látható felhőszint alá. Ott akkorára nő a légnyomás, hogy felrobbannak, mozgási energiájuk hőenergiává alakul.

 A robbanás során egy kb. 30000 K hőmérsékletű, gyorsan táguló plazmabuborék keletkezik. Ez tágulása közben keveredik a Jupiter légkörével, és fokozatosan csökken a hőmérséklete. A robbanás felhője aszimmetrikusan terjed, amiért részben a légkör sűrűségeloszlása, részben pedig a bezuhanás során keletkezett csatorna a felelős, amelyen keresztül könnyebben távozhat az anyag. Az anyag néhány ezer km magasra emelkedik ki a felhőkből, majd visszahullva néhány ezer km átmérőjű területet borít el.

A magok 1994. 07. 16. és 22. közt csapódtak be a gázóriás déli félgömbjének 43^o-44^o-a környékén. (1. ábra)

 Ez a Legdélibb Mérsékelt Zóna szélessége, amely általában inaktív, csak elvétve fordulnak elő foltok, melyek leginkább kondenzációk, és méretüket tekintve is csak közepesnek számítanak. A becsapódásokra a tőlünk megfigyelhetetlen oldalon került sor, a hajnali terminátor közelében. Mivel a bolygó tengelyforgása meglehetősen gyors, az események helye néhányszor tíz perc múlva már megfigyelhetővé vált. Az egyes darabok belépési sebessége 60 km/s körül volt, pályájuk 45^o-os szöget zárt be a függőlegessel. (2. kép)

Az A (21) mag becsapódásáról az első megfigyelést az Űrtávcső készítette 1994. 07. 16-án 20¹⁵ ÚT - kor. (3. kép)

 A kidobott anyagfelhő láthatóan eltávolodott a terminátortól, azaz a buborék ,,kidudorodott a Jupiter korongjából”. Emellett az anyag látszólag el is vált a Jupiter peremétől, azaz egy sötét sáv volt megfigyelhető a korong és a felhő közt. Ennek oka az lehetett, hogy az anyagtömeg már eléggé ,,hűvös” volt, és így a látható tartományban nem sugárzott, fénye visszavert napfény volt. Az infravörös tartományban rendkívül erős volt a sugárzás. Maximális intenzitását megjelenése után 10-13 perccel érte el. Lehetséges, hogy ezt a méretnövekedés okozta, de az is elképzelhető, hogy ekkorra fordult be annyira, hogy róla a legtöbb sugárzás megfigyelhetővé vált. Mikor már jól rá lehetett látni a becsapódás helyére, ott egy sötét sáv mutatkozott. Ez lehetett a tűzgömb csatornája. Körülötte egy kb. 12000 km sugarú körív látszott, ami a robbanás során kidobott, majd visszahullott anyag nyoma lehetett. A körív déli része volt a legmarkánsabb, amely abban az irányban helyezkedett el, amerről a tűzgömb jött. A képződmény a látható tartományban sötétnek mutatkozott, a CH₄ sávjában azonban erősen világított, ami a magas hőmérsékleten gerjesztett anyag következménye. Hely könnyűszerrel megfigyelhető volt vizuálisan, kisebb amatőrtávcsövekkel.

A B (20) gombafelhőt 17-én 02⁵⁶ ÚT - kor vették észre 3,3 mikronon, de a jelenség 03¹³-ra már jelentősen elhalványult. Helyén nem maradt feltűnő alakzat.

A C (19) mag becsapódása nyomán keletkező felhő 7¹⁵-kor tűnt fel, és mintegy öt perc múlva érte el fényességének maximumát.

A D (18) felvillanása 11⁵⁴-kor jelent meg, de ez már néhány másodperc múlva elhalványodott. Majd 12⁰⁰-kor újabb felvillanás történt, ez ugyancsak egy percen belül halványodni kezdett. A becsapódás után 15-20 perccel a keletkezett folt 3,3 és 3,4 mikronon fényesebb volt, mint rövidebb hullámhosszon, míg 4,4 mikronon egyáltalán nem látszott a becsapódás.

Az E (17) mag felhője 15¹⁷-kor jelent meg, és fényesebb volt az összes korábbinál, 2,3 mikronon pedig 30-szor múlta felül az Európa fényességét, bár 6 perc elteltével már egyenlő fényességűek voltak.

Az F (16) becsapódása különlegesen érdekesnek ígérkezett, helye ugyanis nagyon közel esett az E (17) becsapódási helyéhez, amely egy Jupiter-fordulattal korábban keletkezett. 18-án 01²⁶-kor lehetett megfigyelni a robbanása által keltett felhőt az infravörös tartományban. A felhő több mint 20 percig elég fényes maradt.

A G (15), H (14) és K (12) magok becsapódását ugyancsak komoly várakozás előzte meg, ezek ugyanis a többi maghoz viszonyítva tekintélyes méretűek voltak. Ez meg is mutatkozott a robbanások erejében. A G (15) villanása kettős volt: 18-án 7³³-kor jelent meg a G2 (15b) felhőjének infravörös sugárzása, amely 2 percen átfényesedett, majd 4 percen keresztül tartotta a fényességét. Ekkor, 7³⁹-kor villant fel a G1(15a) felhője. Úgy tűnik, ez volt az egyik legerőteljesebb becsapódás, mivel 2,3 mikronon 20 percre olyan interferenciákat okozott a földi megfigyelőműszerben, hogy nem lehetett érdemleges méréseket készíteni. A becsapódás helye 8¹⁰ ÚT - kor négyszer fényesebb volt a C helyénél. Ezt a kidobott felhőt vizuálisan is sikerült észlelni. Látszólag 8” magasra emelkedett a korong fölé és 5” széles volt, mintegy 10 percen át maradt megfigyelhető 7⁴² után.

A H (14) becsapódása 18-án 19³⁰-kor villant fel az infravörös tartományban, majd 10 perc múlva érte el maximális fényességét. 19⁴⁵-kor 10 mikronon 50-szer fényesebb volt a teljes bolygókorongnál.

 A K (12) magot a HST még 18-án 13¹⁸-kor, a becsapódás előtt 21 órával örökítette meg. A kóma elnyúltsága még feltűnőbbé vált, mint a korábbi képeken, és a Jupiter felé mutató oldala fényesebb lett. A becsapódáskor keletkező felhő 19-én 10²⁵-kor tűnt fel, és 13 perc múlva érte el maximális fényességét, ami a G(15)- ével vetekedett. Ezt a felhőt szintén megfigyelték vizuálisan is. Magassága 5”, szélessége 3” volt, és 10 percig látszott.

Az L(11), M(10), N(9) és P(8) magok becsapódásai kevésbé voltak látványosak. A L(11) felhője 19-én 22¹³-kor jelent meg. Egy 46 cm-es refraktorral 22²⁴-kor vizuálisan észlelték a robbanás gombafelhőjét, amely 3 perc múlva érte el maximális kiterjedését. Az M(10) mag tulajdonképpen egyszer már elveszett, a becsapódást azonban meg lehetett figyelni. 20-án 6⁰⁹-kor robbant és 7¹¹-ig nőtt a felhő intenzitása. Az N(9) 10³⁵-kor villant, de nem volt túl fényes és 11¹¹ után már nem is látszott az infravörös tartományban. A P(8) mag becsapódásáról nem érkezett megfigyelés.

A Q ,,komplexum” tagjai többször aprózódtak az utolsó hónapokban. Az első felfénylés a Q2 (7b) becsapódása következtében történhetett 20-án 19⁴⁴-kor, ez nem volt túl intenzív. Ezután egy kettős villanást lehetett megfigyelni 20¹³-kor és 20²⁰-kor, ami a Q1(7a) - tól származhatott, amely ezek szerint két nagyobb darabból állt. Később kiderült, hogy a Q komplexum összesen öt becsapódással hozható kapcsolatba.

Az R (6) felhője 21-én 5⁴¹-kor tűnt fel és 4 percen belül érte el maximális intenzitását. Ekkor 5 mikronon olyan fényes volt, hogy komoly interferenciák léptek fel a detektorban. 5⁵⁴-kor a szétterült felhőt is sikerült észlelni. Az S(5) 15¹⁶-kor robbant, és 13 perc múlva volt a legfényesebb. A fénygörbe dupla csúcsot mutatott, tehát valószínűleg két közeli magból állt. A T(4), U(3) és V(2) magok már a 07.19-ei észlelés alkalmával sem látszottak.

A W(1) becsapódása kettős volt. Először 2,3 mikronon látszott egy kicsi fényesedés 21-én 8⁰⁵ ÚT - kor, amely öt perc alatt elhalványult, majd 8¹⁴-kor jött a fő rész erős villanása. Ekkor a folt olyan fényes volt, mint az E a becsapódáskor. Két perc múlva a fényessége 2,3 mikronon 200-szor nagyobb volt, mint a déli poláris tartományé, és 4,5-ször múlta felül a Ganymedes fényességét.

A becsapódások helyén keletkezett foltok sötét színének nem tudjuk az okát. (4. kép)

 Elképzelhető, hogy a mélyebbről kidobott és a magaslégkörben kondenzálódott gázok hozták létre, de az is lehetséges, hogy a felrobbant üstökös magok jelentős poranyaga játszotta ebben a főszerepet. Általánosan elmondható, hogy a kidobott anyagfelhők néhányszor 10 percig tartózkodtak a magasban, majd anyaguk nagy része visszahullott, és kialakította a gyűrűszerű képződményt, mely sokkal tovább volt megfigyelhető. Az egymáshoz közeli becsapódások felhői néhány nappal az esemény után kezdtek összeérni, és rendkívül összetett szerkezetűekké váltak. Szétterjedésükben valószínűleg a magaslégköri szelek játszották a főszerepet. A jelenséget az ultraibolyában készített észleléseknél is meg lehetett figyelni. Ezeken a felvételeken az egyes becsapódási helyek sokkal kiterjedtebbnek mutatkoztak, mint optikailag, nagy hálók vették körül a centrumokat. A robbanások alkalmával kidobott anyagfelhők tehát a magaslégkörbe is feljutottak. (5., 6. kép)

Érdekes eredményeket hoztak a spektroszkópiai vizsgálatok is, amelyek H₂S, H₃⁺ emissziót mutattak a 44^o északi szélesség környékén. A jelenség sem északabbra, sem délebbre nem volt megfigyelhető, kivéve a bolygó átellenben lévő szélességi körét, a 44^o déli szélességet, ahol a becsapódások történtek. Mindezek mellett az É44^o-on sem egyenletesen voltak elosztva az emisszió forrásai, hanem a déli becsapódási helyekkel azonos hosszúsági körökön csoportosultak. Azaz a jelenséget a légkörből kidobott töltött részecskék váltották ki, melyeket a Jupiter mágneses erővonalai az északi félteke megfelelő szélességeire is elvittek.

1994. szeptember végéig a néhai üstökös központi sávját követő pornyúlvány is behullott az óriásbolygó légkörébe, csendesen befejezve a becsapódás-sorozatot, viszont a jelenség utóhatásai még évekkel később is tapasztalhatóak voltak: 1996. Májusában is volt hidrogén-cianid és karbon-szulfid a Jupiter légkörében a mm-es hullámhosszakon Spanyolországban és Hawaiin végrehajtott megfigyelések szerint. (8. ábra)

 Érdemes megemlíteni, hogy a zalaegerszegi amatőrcsillagászok két este is nyomon követték a jelenséget, és az egyik este még a város lakóinak is (kb. 1000 embernek) be is mutatták a jelenséget annak idején.

Irodalom

• ILLÉS Erzsébet: Egy üstökös találkozása a Jupiterrel. = Magyar tudomány. 39. 1994. 7. 827-835.

 ·        Kereszturi Ákos: Egy üstökös pusztulása

http://evkonyv.mcse.hu/tartalom/naprendszer.html (2005. 03. 14.)

• Vincze Iván: Az üstököskarambol

http://www.kfki.hu/events/hun/villanycsill0505.html (2005. 02. 21.)

• Sárneczky Krisztián: Üstököskarambol-a becsapódások kronológiája

http://evkonyv.mcse.hu/tartalom/naprendszer.html (2005. 03. 14.)

·      Illés Erzsébet: A Shoemaker - Levy 9 üstökös nyomai a Jupiteren.

A nagy üstökös-karambol. Becsapódás után

• http://evkonyv.mcse.hu/tartalom/naprendszer.html (2005. 02. 21.)